Kultúrák találkozása Franciahonban és itthon
A 2014-2015-ös francia diákcsere története két felvonásban:

2014. október 10-18. és 2015. március 21-27.

2014. októberében 36 bolyais diák 3 tanár kíséretében indult útnak a 6 napos francia-magyar diákcsere első felvonásának helyszínére, a svájci határ mellett fekvő francia városba Pontarlier-ba, ahol már francia partnereink vártak ránk.
A program már a tavalyi évben kezdetét vette, amikor a jelentkezésünkkel együtt egy francia fogalmazást is be kellett adnunk franciatanárunknak, Dembrovszky Zsuzsanna tanárnőnek, aki már 10. alkalommal volt főszervezője a cserének. A rövid bemutatkozás alapján –amit francia társaink is megírtak- a – mind francia és magyar- szervező tanárok hasonló életkorú-, érdeklődésű párokat alkottak, ami ,– a csere befejeződése után bátran mondhatjuk, – nagyon sikeresnek bizonyult mindenki számára.
Először a magyar diákok kerekedtek fel: az egy napos oda úton megejtettünk egy gyors város- és ország nézést Liechtensteinben, valamint megcsodálhattuk Svájc történelmi fővárosát, Bern-t is.
Délután érkeztünk meg Pontarlier-ba, s ha röviden kellene jellemezni a kisvárost, csak azt mondanánk rá: „nagyon francia”. Tiszta, rendszerezett és már a megérkezésünk pillanatában mindenkit magával ragadott az elegáns bájával, amit minden épülete, utcája sugárzott.
Aki már részt vett hasonló programban, tudja, hogy milyen izgalmas érzés úgy leszállni a buszról, hogy fogalmunk sincs, hogy az elkövetkezendőkben mi vár rá. Ugyan mindenki beszélt már a partnerével, de a mondás igaz: „lakva ismerjük meg az embert”.
Fogadóink mind nagyon kedves emberek voltak, és a velük eltöltött közel egy hétben úgy éreztük, mintha mi is odatartoztunk volna.
Már első este mindenki szembesült azzal a ténnyel, hogy a francia emberek életében az étkezés és gasztronómia elsődleges prioritás, ebben láttuk legtöbben a legnagyobb különbséget a két kultúra között. A finom francia baguette mindig az asztalon volt a helyi sajtok mellett. A családok mindig együtt étkeztek, szinte minden nap, közel azonos időben. Már akkor nagyon haza akartam hozni ebből a szokásból, hogy a közös ebéd és vacsora ne csak vasárnapokra és ünnepnapokra redukálódjon.
Az első együtt töltött nap a családdal mindenkinek szabad program volt: sokan átmentek valamelyik közelebbi svájci városba, voltak, akik bowlingoztak, a bátrabbak már aznap megkóstolták a csigát.
A hét kezdetével a programjaink besűrűsödtek: első nap meglátogattuk fogadóink gimnáziumát, a Xavier Marmier Gimnáziumot, ahol kissé kétségbeesetten ültünk be óralátogatásokra : Franciaországban a tanórák 55 percesek.
Ellátogattunk egy közeli sajtüzembe és érlelőbe – hiszen hegyvidékről lévén szó ennek a régiónak egyik jellegzetessége a sajt -, megismerkedhettünk elkészítésével, és érlelésével: a sajtokat több méter széles és magas óriás polcokon tárolták: elképesztő látvány volt.
Pontarlier-hez közeli várakat is bejártunk, és a táj sem okozott senkinek csalódást: hatalmas hegyvonulatok vettek körbe minket. Mivel mi is hasonlóan szerencsés helyzetben vagyunk,- már ami a tájat illeti-, nem gondoltuk volna, hogy néhány hegy lehet ennyire lenyűgöző.
A határ közelsége miatt a hét folyamán többször átlátogattunk Svájcba, de azt hiszem, a legélvezetesebb az összes ottani program közül a felújított Olimpiai Múzeum volt Lausanne-ban. Az interaktív, három emeleten megtekinthető kiállítás mindenkit magával ragadott: végigvezetett minket az olimpiák történetén, eredeti relikviákkal színesítve az egyébként sem egyhangú témát.
Több városba is látogatást tettünk, amelyek közül Besançon volt mindenki számára a kedvenc: megnéztük a város fölé magasodó citadellát- ezzel összekötve – több kiállítást is megtekinthettünk .Voltak, akik hüllők-, mások a holokauszt múzeum felé vették az irányt. A sok szabadidő lehetővé tette, hogy mindenki kedvére turistáskodjon- vagy éppen üljön a város Főterén és egyen-, de mindenes esetben, valamilyen módon kamatoztathassa nyelvtudását.
Közhelyes, de valóban hamar eltelt az idő, a következő pillanatban már csak francia búcsúzásokat hallottunk, ígéreteket, „ majd írj”-okat.
És írtak is.
2015. március 21-27.
A cserében résztvevők közül sokan idén végeznek, így egyik szemünk sírt, a másik nevetett, amiért végre kizökkentenek minket a tanulással teli hétköznapokból. Mondani se kell, sikerült is francia barátainknak.
Ha odakint bárki is rosszul érezte magát, amiért akkora ügyet csinált az étkezésekből, annak az aggodalma egy pillanat elszállt. Ugyan édesanyáink hozzá vannak szokva a folyamatos diétákhoz, a szemükből szikrázó megdöbbenés valóban leírhatatlan volt, amikor a „francia csemetéik” visszafogott fejadagjának körülbelül egy ötödét teszi a tányérjára. A magyar vendéglátás felülmúlhatatlan és a magyar vendégszeretet példátlan.
Nem csak ezt emelték ki francia társaink, amikor látogatást tettek Salgótarján társasági életének abszolút epicentrumában, a Kálvárián. A legnagyobb különbséget az életfelfogásban fedezték fel: (rejtélyes okoknál fogva meggyőződésük volt, hogy mi minden nap járunk valahova szórakozni), meglepődve tapasztalták, hogy –az ő életükhöz képest-, a miénk mennyivel szabadabb, hogy mennyivel lazábban kezeljük a külsőségeket, és hogy mennyire közvetlenek vagyunk.
Még ha próbáltunk is mindenbe a kedvükbe járni, azért ránk volt írva, hogy magyarok vagyunk, és jó érzés volt, hogy erre büszkék lehetünk, mert minden közös programot nagyon vidáman és jókedvűen éltek meg.
Nyelvi problémák nem voltak, megértettük egymást.
Sok mindent tanultunk cserepartnereiktől, ott tartózkodásunk, és ittlétük alatt is. Életre szóló barátságok köttettek.
És még egy fontos dolog: tetszett nekik Magyarország. Mert Magyarország szép, s nagyon tetszett a megye és Salgótarjánban környéke. Ugyan jártak Budapesten, a Dunakanyarban, Egerben, és Recsken is, de a leglelkesebben Kazárról érkeztek, ahol Albertusz Tibi osztálytársam táncházat rendezett nekik.
Az egy hétig tartó folyamatos mosoly az arcukon, hogy bárhová mentek csoportosan, vagy a partnereikkel, az mind „eszméletlen” jó volt, és „ti magyarok olyan őrültek vagytok”, valóban emlékeztetett minket:
Őrültek vagyunk.
És magyarok. Eszméletlenül jó magyarok.

Géczi Luca 12. B osztály

A vendégfogadás képei – 2015. március 21-27.
Kazár. márc. 23.



A francia diákcsoport a visegrádi fellegvárban 2015. március 24.

Budapesten:2015. március 26.

Salgótarján, a Bányamúzeum előtt – 2015. március 27.

Csoportkép a Pécskő utcában – 2015. március 27. A 72 francia és magyar diák együtt, a búcsú pillanatai.